1992. március 1. III. Kerületi TVE - Pécsi MSC 0-1 (0-0)

III. Kerületi TVE - Pécsi MSC 0-1 (0-0)

1992. március 1. Budapest, Hévízi út. Magyar Kupa, 16 közé jutásért. 1.500 néző.

Vezette: Molnár I. J. (Bay, Kiss). 

Gólszerző: Magyar a 87. percben. 

Sárga lap: Bódog (buktatásért) a 64. percben. 

Szögletarány: 6:4 (3:1)

III. KER. TVE: Zay — Tóth — Földházi, Pálvölgyi, Kovács J. — Perger, Szajcz, György, Tóth II — Árky, Jankov (Lilik 17'). Vezetőedző: Eich László. 

PMSC: Kovácsevics — Lőrincz — Balogh, Palaczky — Kónya, Bódog, Jenei, Túri — Magyar, Czéh, Ulveczki (Kocsis 60'). Vezetőedző: Garami József. 

Krónika:

87. perc: Sorozatos pécsi támadások után Czéh a hazaiak tizenhatosának jobb oldalánál vehette át a labdát, majd a hátráló hazai védőik között pontosan játszott Magyarhoz. A pécsi csatár tíz méterre a kaputól lekezelte a labdát, majd a kifutó Zay alatt a kapu közepébe gurított. 0-1 

Egy órán át nem igazán emlékeztetett NB I-es csapatra a PMSC. „Műkedvelők’ módjára passzolgattak a pécsiek, körülményesen jutottak el a hazaiak kapujához. Alig három perccel a találkozó vége előtt mégis a pécsi Magyar volt az, aki a hálóba talált. Igaz, akkor már különösebb meglepetést nem okozott a gól, hiszen a találkozó hajrájára egyértelművé vált, hogy melyik az első és melyik a másodosztályú együttes... (Nemzeti Sport, 1992. márc. 2.)

Túri még nem felejtett el focizni 

Ami azt illeti, nem sok hiányzott a hosszabbításhoz a III. Kerületi TVE és a PMSC öszszecsapásán a vasárnap délutáni kupameccsen, és ha ez végül is tényleg megtörtént volna, a vendégek játékosai csak magukat okolhatták volna. 

Amilyen huszáros magabiztossággal rohamoztak ugyanis a mérkőzés első öt percében, éppolyan könnyedséggel engedték át a kezdeményezést az első félidő nagy részében a hazai kék-fehér csatároknak. Ők pedig, ha ez végül gólban nem is nyilvánult meg, éltek is vele, és jobban veszélyeztették a Bodnár helyén most debütáló Kovácsevics kapuját, mint a piros-fekete támadósor Zayét. 

Főként a balszél bizonyult átjáróháznak, Lőrincz mellett Árky akkor húzott el, amikor csak akart, bár két méternél messzebb ezután sosem jutott, a pécsi jobbhátvéd „cselgáncsban” ugyanis mindig jobbnak mutatkozott nála. 

Nem remekelt a kissé foghíjas csatársor sem az elején, Magyarról például a 60. percre már minden jobb játékosszervező lemondott volna, ám a meccs végére nyilván meg is bánta volna kishitűségét. A pécsi fiút ugyanis az utolsó félórában mintha kicserélték volna, egymás után alakította ki a helyzeteket, és végül siker is koronázta próbálkozásait, hiszen ő döntötte el csapata javára a találkozó sorsát. 

Ha már a játékosokról esik szó, feltétlenül a jó hírek közé tartozik, hogy kellemes benyomást tett mindenkire a már emberemlékezet óta tartó sérüléséből kigyógyult, és a csapatban most ismét bemutatkozó Túri. Fel is ugrott egyből a pécsi kispadon mindenki, amikor egy ütközést követően a földön maradt, hiszen egy esetleges újabb sérülése most már valóban érzékenyen érintené, az alkalmasint egyébként is kórházi különítményhez hasonlító pécsi legénységet. 

Meghálálta Garami József bizalmát a kapuban Kovácsevics is, aki a lefújás előti pillanatokban, amikor talán már a pályán is mindenki elkönyvelte a PMSC továbbjutását, egy villámgyors óbudai akció végén rúgott kapáslövést hárított igazán látványosan, ám ezen kívül is jól védett. 

Ami pedig végül a találkozót a pécsiek javára döntötte el, az a vendéglátók gyengébb erőállapota volt. Ahogyan múlt az idő, úgy vált ugyanis egyre egyértelműbbé, hogy e téren nem vehetik föl a versenyt ellenfelükkel, és a mérkőzés végén már ismét nem volt kétséges, hogy melyik együttes is szerepel a magasabb osztályban. (Dunántúli Napló, 1992. március 3.)